A Luther Mártont jellemzően dolgozószobájában állva, lába mellett hattyúval ábrázoló képek sokunk számára ismertek, de talán kevesebben vannak, akik értik: laikusok számára előbb jut eszükbe, hogy Luther névadó szentjének, Toulousi Szent Mártonnak attribútuma, a lúd lehet itt elrajzolva, vagy éppen arra gondolhat a szemlélődő, hogy a névrokon szimbólumához hasonlóan madárféle járt a reformátor mellé is.

A hattyú mindenesetre Lincolni Szent Hugó püspök – beiktatásakor mellé szegődött egy, s mindenhová elkísérte – és Szent Ludger püspök – a münsteri dóm építtetője – attribútuma is. Mindenekelőtt – ha félretesszük Léda hattyúját és a keresztény hagyományra összpontosítunk – azonban Krisztus és az ő halálának és feltámadásának szimbóluma, amely azon alapszik, hogy a hattyú költözőmadár, amely mindig visszatér. Ráadásul a középkorban a haldokló madár énekét is összefüggésbe hozták Krisztus szenvedésével. Hófehér tolla tisztaságszimbólummá teszi, így előfordul, hogy Máriára utalnak a megjelenítésével.

A hattyú Luther mellett szerepeltetésének megértéséhez, mint egy detektívnek, fel kell fejtenünk annak előzményeit, meg kell keresnünk (képi és irodalmi) forrásait. A nyomozás során arra jutunk, hogy elhallgattatott lúdként Husz Jánosra (1369–1415), az előreformátorra szokás utalni, míg éneklő hattyúként Lutherre. Mire utal ez a költői hasonlat? A hagyomány szerint a huszita mozgalom vezetője megjósolta Luther Márton fellépését, amikor kivégzésekor, 1415-ben a következőt mondta: „a ludat ma ugyan megsütitek, száz év múlva azonban egy éneklő hattyú jön majd, akit nem égethettek meg.”  A száz évvel később fellépő Luther ezt a próféciát magára vonatkoztatta, s több művében lejegyezte. Ezért ábrázolják hát Luthert gyakran hattyúval együtt (pl. a remstali templom oltárán), s ezért találunk számos német és holland templom tornyának tetején is hattyút. Ilyen – a teljesség igénye nélkül – az ardorfi, az asel-i, a berdum-i, a marx-i, a middoge-i, monschaui, a victorbur-i, a westeraccum-i, a wittmundi templomok, illetve a svanekei templom (Dánia), az Amersfoort-i, az amszterdami, a kampeni és a leideni is (Hollandia).

Van egy érdekes momentuma ennek a hagyománynak, amelyről nem szabad megfeledkeznünk: valójában az előreformátornak tulajdonított jóslat Luther életében alakult ki és nem Husz János máglyáján lobbant fel. Luther és a hattyú párosítása tehát a 16. században alakult ki és terjedt el, részben egy tudatos marketing-építés eredményeképpen.

Ennek következményeként elsősorban mint mottó rögzült, a képtípus maga későbbi, amely idővel be is épült és állandó elemévé vált az evangélikus képi nyelv eszköztárának.

A hasonlatot megragadóbbá, delejezővé tette, hogy Luther korában a könyv- és képmáségetések is bevett eszközei voltak a közösségi ítéletek helyettesítő megjelenítésének – a damnatio memoriae szándékával összefüggésben. Ezzel egybecseng, hogy egy 1521-es pamflet arról számol be, hogy a wormsi birodalmi gyűlésen, amikor Luther műveit máglyára vetették egy őt ábrázoló képpel együtt, a portré sértetlen maradt. A csoda akkor csoda, ha megismétlődik: a következő évben Toruńban, később, 1634-ben Arternben, 1689-ben pedig Eislebenben menekült meg csodálatos módon egy-egy Luthert ábrázoló kép. 1706-ból egy Luther-Bibliáról értesülünk, amely a Moritzburg lelkészének házában pusztító tűzvészből került ki sértetlenül.

Ez az egyetlen, látszólag apró, jelentéktelen részlet, az éneklő hattyú témája, ha közelebbről megnézzük, jelzi számunkra, hogy a reformáció korában mennyire tudatosan használták a művészetet, saját elemekkel és új ikonográfiai megoldásokkal egészítették ki az addig kialakult és rögzült művészi nyelvet, ráadásul egyes képi elemek jelentésváltozáson vagy -bővülésen estek át sajátos evangélikus felhangot kapva.

Ennek megfelelően a kutatás során a reformáció és képzőművészet kapcsolatát járom körbe, kitérve annak látható jeleire a magyarországi emlékanyagban is.